Bár én is ezt a szakmát űzöm, de szerencsére még nem kényszerültem arra, hogy a megélhetés miatt úgymond feladjam az elveimet. Hogy mik is ezek? Nos, elsősorban a vendéglátós mulattatásból való teljes kimaradást sorolnám ide, amit sosem szívleletem különösebben, de már akkor is kimondottan rossz szemmel néztem rá, amikor először hangszert vettem a kezembe. Persze nem mondom, hogy adott esetben pár üveg sör vagy bor után nem tudom akár ezt is élvezni, sőt! A bálokban igen gyakran tudok “emlékezeteset” alkotni, ám ez önmagában nem egy igen nagy szó és dicséret számomra, úgyhogy inkább nem is ecsetelném tovább ha lehet.
A lényeg, hogy nagyon sok olyan ismerősöm, barátom vagy korábbi zenésztársam van, akik ebben a műfajban voltak kénytelenek elhelyezkedni ilyen olyan okok miatt. Engem ez eleinte meglepett, sőt kissé sokkolt, hiszen a legtöbbjükkel sok-sok óra közös zenélés volt a hátunk mögött és azt hiszem , hogy ez idő alatt nem igazán jött elő az, hogy különösebben mulatóst szeretnénk játszani. Aztán a sors mégis úgy hozta a számukra, hogy dönteniük kellett: vagy váltanak és etetik a családot vagy maradnak a stílusban és a színtéren, de akkor jó eséllyel mennek a gyerekek és az asszony. Kemény szakma ez, viccen kívül. Nem olyan egyszerű mint ahogyan kívülről látszik, hogy csak úgy szimplán felmegyünk bohóckodni két, esetleg három órára, hanem tényleg igen nagy benne a felelősség és az előzetes véres verejtékes gyakorlással töltött órák. Engem mondjuk ez utóbbi sosem zavart, hiszen aki zenésznek áll az valamilyen szinten ezért az időért és ezért a tevékenységért teszi mindezt. Persze nem mindenki élvezi ha majd megpusztul miközben próbál egy szórakoztató terméket létrehozni, de engem például ez éltet, ennek köszönhetem azt, hogy ha mondjuk egy hosszabb dalszerzői folyamat végén kiállunk újra a színpadra, akkor ugyanolyan magabiztossággal tudok ismét színpadon lenni és ismeretlen embereknek előadni valami olyan újdonságot, ami még nem bizonyított és könnyen lehet, hogy be is fuccsol adott esetben.
Szóval azt hiszem, hogy zenész szemmel nézve a dolgot egy csöppnyit sem szabad lesajnálni azt, aki abból él, hogy mások dalait játssza el pénzért. Persze, művészetnek és komoly alkotói tevékenységnek nem is nevezném, de lássuk be, hogy 6-7 órát végigzenélni nem egy egyszerű és könnyű meló, ráadásul ezek az emberek mire idáig eljutnak a kottát már kívülről kell, hogy fújják, egyszóval tényleg minden elismerést megérdemelnek. Az egyetlen személyes ellenvetésem tényleg a hiányzó kreatív energiák felszabadulása lenne, de mindez nem sokat számít, hiszen ez esetben a cél az egyértelmű megélhetés, ezt senki sem tagadja. Ráadásul sokszor tényleg szuper bulik kerekednek ki a dologból, amikor aztán tényleg mindenki egy jó nagyot mulat! Mondom, adott esetben ha otthon vagyok a szülővárosomban én is szívesen részt veszek ilyesfajta eseményeken, de persze csak módjával. Ennek inkább van ma már egy nosztalgia faktora, ami miatt újra és újra összegyűlünk rá és elmegyünk, semmint tényleges szórakoztató értéke.
Hogy valaha is bevállaljam, hogy egy ilyen zenekarban játsszak ahhoz nagyon sok váratlan dolognak kellene történnie. Először is nem ártana ha a személyiségem az elveivel együtt kifordulna önmagából, így talán nem esne a nehezemre, hogy el is fogadtassam mindezt valahogy magammal. Viccet félretéve persze ha nekem is ilyen módon menne egyedül az otthoniak eltartása akkor természetesen belevágnék valami ilyesmibe, hiszen egy jó vendéglátós zenekar manapság kis túlzással (őt, akár anélkül) egy Swarovski fülbevaló árát is megkeresi egy-egy esti haknijával, ami persze egyáltalán nem egy hátrányos tulajdonság, főleg nem ha kénytelen vagy ennyi éhes szájat etetni valahogy. Összefoglalva tehát igyekszem nem lenézni azokat, akiket különböző okok miatt erre sodort az élet, elvégre sok esetben nem mi választjuk meg, hogy miként járjuk be az általunk választott utat, amit már magam is megtapasztaltam, így inkább vagyok hálás azért, hogy nekem nincsenek ilyen problémáim, semmint hogy másokra vessek emiatt követ.